Éjfél Után

ÉJFÉL UTÁN

Kirakom a kést, az órát, a vén
naptárt, a sok súlyt, papirost,
ülve magamban az ágy peremén
nem bánom, nem fáj az se, most
hogy nem az enyém, -
hogy melléd nem én
fekszem s tudom, hogy nincs is rá remény.

Öregszem. Ez az öregség? Hanyatt
nézem a hessenthetlen éjt,
amely beszív majd és feloldja majd
a szenvedést és szenvedélyt,
lágy mosolyodat,
mely napjaimat
nyitotta zárta, mint a hajnal s alkonyat.

Sötét világ. A sírhoz szoktatom

- elszoktatva tőled - magam?
Már azt se szégyenlem, hogy sóhajom
hangosan száll, oly magasan
járok kapkodón,
zihálva nagyon,
mint vénen majd a rideg kaptatón.

A lég voltál, a völgy, tavaszi szél?
Hogy elmaradtál lágy világ!
Barackfa-illatod utánam ér
átfog, visszahúz, elbocsát,
lassan, mint ki fél
nézek vissza mély
meredélyedbe, gyönyörű veszély.

Az óra, hol mint alvó csíz piheg
hol mint... gyors lépteim után
köveivel az ösvény megered
lefoly egy vad hegy oldalán -
Hullok, fölkelek,
némán így megyek
mind messzebb, meleg
édes valóság, szép honod felett.

Illyés Gyula. 1937