A reményhez

A reményhez

Földiekkel játszó
Égi tünemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak remény!
Kit teremt magának
A bóldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan. -
Sima száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.

Kertem nárcisokkal
Végig ültetéd;
Csörgő patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a tavaszt,
S égi boldogsággal
Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.
Ó! csak Lillát hagytad volna
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
Nem irigyleném.

Hagyj el, ó, Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Vólt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem földbe vágy.
Nékem már a rét himetlen,
A mező kisült,
A zengő liget kietlen,
A nap éjre dűlt. -
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák! -
Isten véletek!

Csokonai Vitéz Mihály, 1803