SZOMORU EJ

SZOMORÚ ÉJ

Éjfél lesz, és én mégsem alhatom,

Mert gondomat el nem altathatom.

Mi fog történni vélem s a hazával?

E kettős kérdés tépi lelkemet.

Ah, nem érem be magam bajával,

még te is gyötresz, hazaszeretet!



Ez hát a költő sorsa, mindig ez,

Hogy örök vészű tengeten evez?

S mit ér, ha őt a haragos habokból

Mentő sajkával partra is tevék,

Ha itt az bántja, hogy mi lesz azokból,

Kik ott maradtak a hajóba' még?



Apám, apám, mért is tanítattál,

Miért az eke mellett nem hagytál?

A könyvet szép, de csalfa tündér lakja:

Ha fölnyitod, megkapja szívedet,

És fölvisz a legragyogóbb csillagra,

De le nem hoz...a magasból levet.



Inkább a napba, mint a könyvbe nézz.

A napvilágtól szemed fénye vész.

Nem így a könyvvel: oly világ van ebben,

Mely erősíti még szemeidet,

S közel hoz mindent... s minden vajmi szebben

Tűnik föl, hogyha távol nézheted.



Miért tanultam? mért nem maradék

Földmívelő, aminek szánt az ég?

Nem tölteném most kínos virrasztással

A végtelenbe nyúló éjszakát:

Lelkem fölött az álom víg dallással

Madár módjára ringatná magát.



Volnék földmíves, vagy volnék juhász!

Ki messze, kint a pusztákon tanyáz,

S míg ellegelget kolompolva nyája,

Ő hűs bokorba vészi bé magát,

S nem hallja senki sem, úgy fújdogálja

Saját kedvéért a kis furulyát.



Vasárnap tisztát venni hazajár,

Hol a szerelmes lyányka várja már,

A lyányka jó, friss, szereti a dolgot,

S oly szép, mint a megszületett tavasz:

Csókot kap és ád a juhász, s ő boldog,

Hiszi tehát, hogy a világ is az.

Petőfi Sándor. Pest, 1847. január