A LEPKE

A LEPKE



Zöld lepke, mint hulló levél,

Melyet tovább legyint a szél,

Nem száll virágot lepni meg,

Csak lenn, az út porán libeg.



Nincs feltűnő bársony meze,

Csillogó-pora, fény-lemeze:

Virágkorát most éli bár:

Oly színehagyott köntösbe' jár.



Volt napja, volt, négy, tán öt is,

Hogy ízlelt ő szerelmet is:

Most a jövőnek hint magot,

Nem fél, hogy a láb rátapod.



Szegény! ha rátoppantanék,

Pusztulna ő s egy nemzedék:

De oly bizalmas ott alant:

Mért bántsam a kis gondtalant?...



Élj, lepke! éld múló nyarad,

Ha még egy-két napod marad:

Jöhet vihar nagy-hirtelen,

S megfagysz esőn, hideg szelén.



Köszönd, hogy már tekintetem

Földhöz lapul, nem föl vetem:

Ha bátran még fenn hordanám,

Rád is tiportam volna tán.



Mért nézzek a magasba fel?

E szép világ: egy köd-lepel:

Nem látom az ég madarát,

Csak téged itt s utam porát.



Nem pacsirtát, aki szánt:

A napnak áldott fénye bánt:

De az anyaföld színtelen

Fakóján megnyugszik szemem.



Sorsom pedig, s egy méla gond

Egemből már a földre vont:

De nem remény-magot vetek:

Azt nézem: hol pihenhetek?