Tengeri-hántás

Ropog a tűz, messze süt a vidékre,
Pirosan száll füstje fel a nagy égre;
Körülállja egynéhány fa,
Tovanyúlik rémes árnya;
S körülüli a tanyáknak
Szép legénye, szép leánya.

"Szaporán, hé! nagy a rakás: mozogni!
Nem is illik összebúva susogni.
Ki először piros csőt lel,
Lakodalma lesz az ősszel.
- Tegyetek rá! hadd lobogjon:
Te gyerek, gondolj a tűzzel.

- Dalos Eszti szép leány volt, de árva.
Fiatal még a mezei munkára;
Sanyarú volt beleszokni:
Napon égni, pirosodni,
- Hűvös éj lesz, fogas a szél! -
Derekának hajladozni.

Deli karcsú derekában a salló,
Puha lábán nem teve kárt a talló;
Mint a búza, piros, teljes
Kerek arca, maga mellyes,
- Teli a hold, most búvik fel -
Az egész lyány ugyan helyes.

Tuba Ferkó juhot őriz a tájon:
Juha mételyt legel a rossz lapályon,
Maga oly bús... mi nem éri?
Furulyája mindég sí-rí,
- Aha! rókát hajt a Bodré -
Dalos Esztert úgy kíséri.

Dalos Eszti - a mezőre kiment o,
Aratókkal puha füvön pihent o;
De ha álom ért reájok,
Odahagyta kis tanyájok'
- Töri a vadkan az ,irtást' -
Ne tegyétek, ti leányok!

Szederinda gyolcs ruháját szakasztja,
Tövis, talló piros vérit fakasztja;
Hova jár, mint kósza lélek,
Ha alusznak más cselédek?
- Soha, mennyi csillag hull ma! -
Ti leányok, ne tegyétek.

Tuba Ferkó a legelőt megunta,
Tovahajtott, furulyáját se fútta;
Dalos Eszter nem kíséri,
Maga halvány, dala sí-rí:
- Nagy a harmat, esik egyre -
Csak az isten tudja, mér' rí.

Szomorún jár, tébolyog a mezőben,
Nem is áll jól semmi dolog kezében;
Éje hosszú, napja bágyadt,
Szíve sóhajt - csak egy vágyat:
- De suhogjon az a munka! -
Te, halál, vess puha ágyat.

Ködös őszre vált az idő azonban,
Törik is már a tengerit Adonyban;
Dalos Eszter csak nem jött ki:
Temetőbe költözött ki;
- Az a Lombár nagy harangja! -
Ne gyalázza érte senki.

Tuba Ferkó hazakerült sokára,
Dalos Esztit hallja szegényt, hogy' jára.
Ki-kimén a temetőbe
Rossz időbe, jó időbe:
- Kuvikol már, az ebanyja! -
»Itt nyugosznak, fagyos földbe.«

Maga Ferkó sem nyughatik az ágyon,
Behunyt szemmel jár-kel a holdvilágon;
Muzsikát hall nagy-fenn messze,
Dalos Eszti hangja közte,
- Ne aludj, hé! vele álmodsz -
Azt danolja: »Gyere! jöszte!«

Nosza, Ferkó felszalad a boglyára,
Azután a falu hegyes tornyára;
Kapaszkodnék, de nem éri,
Feje szédül: mi nem éri?...
- Tizenkettőt ver Adonyban:
Elég is volt ma regélni. -"

Lohad a tűz; a legények subába -
Összebújnak a leányok csuhába;
Magasan a levegőben
Repül egy nagy lepedő fenn:
Azon ülve muzsikálnak,
Furulyálnak, eltűnőben.


Arany János, 1877