Comme celui qui dans les rails vient de tomber..

Comme celui qui dans les rails vient de tomber.

Et revoit à l'instant tout ce qu'il a vécu,
Voyant alors comme jamais il n'avait vu,
Quand cahotant, brulant, grondant, les roues avancent
Et que s'allument des mirages zigzagants…

Comme celui qui dans les rails vient de tomber,
Je dis adieu. Adieu à la lointaine vie,
A l'infini, légende au loin qui m'est ravie,
Comme celui qui dans les rails vient de tomber.

Comme celui qui dans les rails vient de tomber
– Horrible volupté, panorama sauvage –
Allongé dans les rails et que les roues saccagent
J'entends au-dessus de mon corps, rouler le temps,
Pendant que la mort tonne et s'éloigne en grondant;
Je prends ce que je peux prendre d'éternité:
Rêves et papillons, cauchemars et beautés.

Comme celui qui dans les rails vient de tomber.

Kosztolányi Dezso. 1910

La nuit.

Après minuit.

Après minuit

De ma poche, je sors la montre, le canif,

Le vieux carnet: tout ce qu'on porte…

Sur le bord de mon lit je suis assis pensif

Tu n'es plus à moi, que m'importe!

Je ne souffre plus de savoir

Qu'un autre s'étendra ce soir

Près de toi, que ta perte est sans espoir.



Je suis brisé. Est-ce la vieillesse? Je sonde,

De ma couche, la nuit sans fond:

Elle m'absorbera et saura faire fondre

La souffrance et la passion

Et ton rire charmant

Ouvrant et refermant

Mes jours, comme l'aurore et le couchant.



Tout est noir. Me ferai-je a l'idée de la tombe

En sachant de toi me priver?

Déja, de mes soupirs, je n'ai même plus honte

Et je les laisse s'échapper,

Si hauts sont les sommets

Où j'avance oppressé,

Vieil homme qui n'en peut plus de grimper.



Etais-tu la vallée, la brise printanière?

Où donc es-tu tendre lueur?

Mais ton parfum de pêche a tôt fait: il m'enserre

Et s'enfuit loin de moi rieur…

Craintivement alors

Je me retourne encore

Vers toi, mon beau péril ensorceleur…



Comme un cœur de mésange endormie, bat la montre

Mais son tic-tac soudain s'anime!

On dirait sous mes pas que le sentier s'effondre

Et roule avec moi dans l'abîme.

Tombé je me relève

Et je repars sans trêve

Toujours plus loin, abandonnant sans dire un mot

Réalité, ton pays tendre et chaud.


Illyés Gyula

Azon az éjjel

Azon az éjjel

Azon az éjjel
Az órák összevissza vertek.
Azon az éjjel
Holdfényben úsztak mind a kertek.
Azon az éjjel
Kocsik robogtak a kapunk alatt
Azon az éjjel
Könnyben vergődtek a fülledt szavak.
Azon az éjjel
Égett szobánkba gyertya, lámpa.
Azon az éjjel
Féltünk a borzadó homályba.
Azon az éjjel
Arcunk ijedt volt s halovány.
Azon az éjjel
Halt meg szegény, ősz nagyapám.

Kosztolányi Dezső. 1910

Semmiért egészen

Semmiért egészen

Hogy rettenetes, elhiszem,
De így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
Öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
Vagy a törvény mit követelnek;
Bent maga ura, aki rab
Volt odakint,
Én nem tudok örülni csak
A magam törvénye szerint.

Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
Még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
Szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku; nékem
Más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
Minden egyéb;
Én többet kérek: azt, hogy a
Sorsomnak alkatrésze légy.

Félek mindenkitől, beteg
S fáradt vagyok;
Kívánlak így is, meglehet,
De a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást
Elcsittithass, már nem tudok mást:
Mutasd meg a teljes alázat
És áldozat
Örömét és hogy a világnak
Kedvemért ellentéte vagy.

Mert míg kell csak egy árva perc,
Külön; neked,
Míg magadra gondolni mersz,
Míg sajnálod az életed,
Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
Halott és akarattalan:
Addig nem vagy a többieknél
Se jobb, se több,
Addig idegen is lehetnél,
Addig énhozzám nincs közöd.

Kit törvény véd, felebarátnak
Még jó lehet;
Törvényen kívül, mint az állat,
Olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
Ne élj, mikor nem akarom;
Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
Börtönt ne lásd;
És én majd elvégzem magamban,
Hogy zsarnokságom megbocsásd.

Szabó Lőrinc

Mint aki a sínek közé esett...

Mint aki a sínek közé esett...

És általérzi tűnő életét,
Míg zúgva kattog a forró kerék,
Cikázva lobban sok sok ferde kép
És lát, ahogy nem látott sose még.

Mint aki a sínek közé esett,
A végtelent, a távol életet
Búcsúztatom, mert messze mese lett.
Mint aki a sínek közé esett.

Mint aki a sínek közé esett -
Bús panoráma, rémes élvezet -
Sínek között és kerekek között,
A bús idő robog fejem fölött.
És a halál távolba mennydörög,
Egy percre megfogom, ami örök,
Lepkéket, álmot, rémest, édeset.

Mint aki a sínek közé esett.

Kosztolányi Dezső. 1910

Éjfél Után

ÉJFÉL UTÁN

Kirakom a kést, az órát, a vén
naptárt, a sok súlyt, papirost,
ülve magamban az ágy peremén
nem bánom, nem fáj az se, most
hogy nem az enyém, -
hogy melléd nem én
fekszem s tudom, hogy nincs is rá remény.

Öregszem. Ez az öregség? Hanyatt
nézem a hessenthetlen éjt,
amely beszív majd és feloldja majd
a szenvedést és szenvedélyt,
lágy mosolyodat,
mely napjaimat
nyitotta zárta, mint a hajnal s alkonyat.

Sötét világ. A sírhoz szoktatom

- elszoktatva tőled - magam?
Már azt se szégyenlem, hogy sóhajom
hangosan száll, oly magasan
járok kapkodón,
zihálva nagyon,
mint vénen majd a rideg kaptatón.

A lég voltál, a völgy, tavaszi szél?
Hogy elmaradtál lágy világ!
Barackfa-illatod utánam ér
átfog, visszahúz, elbocsát,
lassan, mint ki fél
nézek vissza mély
meredélyedbe, gyönyörű veszély.

Az óra, hol mint alvó csíz piheg
hol mint... gyors lépteim után
köveivel az ösvény megered
lefoly egy vad hegy oldalán -
Hullok, fölkelek,
némán így megyek
mind messzebb, meleg
édes valóság, szép honod felett.

Illyés Gyula. 1937

Kosztolányi Dezso

Oraison funébre.

Oraison funébre

Voyez-vous, mes amis, tout à coup, il n'est plus.

Il nous a laissés seul. Nous voici donc cocus.

Nous l 'avions tous connu. Ni génie, ni apôtre:

il n'était qu'un coeur tout proche des nôtres.

Mais il est mort.

Comme la terre.

Écroulé, l'éphémère

trésor.



Tirez la leçon tous de ce destin précaire.

Ainsi est l'homme. Un unique exemplaire.

Il n'avait ni n'a pas de sosie aujourd'hui,

et comme aucune feuille n'aura de sosie,

il n'aura son pareil dans le temps infini.



Voyez sa tête et ses si chers yeux engloutis

par sa face. Et sa main déjà perdue dans une

inexprimable brume,

pétrifiée comme une relique

désormais archaïque,

le secret ancestral que cette vie résume

y étant gravé par des runes.



Quoi qu'il fut, il était d'une chaleur qui luit,

les gens savaient et proclamaient: »C'est lui.»

A sa façon d'aimer tel ou tel plat,

de parler – ah, sa bouche qu'aujourd'hui scella

le silence, ah ce ton qu'on entend résonner,

comme la cloche des églises immergées,

de dessous l'eau, puis la voix de naguère:

«Apporte-moi un peu de fromage, ma chère», –

ou de boire du vin, d'admirer la fumée

qui montait de sa cigarette bon marché,

et de toujours aller, courir, téléphoner

en tissant de son rêve le fil coloré:

le signe lui venait resplendir sur le front

qu'il était seul ce Lui parmi tant de millions.



On a beau le chercher, on ne le trouve plus

ni en Asie ni au Cap: ni vu, ni connu,

le passé l'ignore, et, dans l'avenir qui brille,

n'importe qui peut naître encore, mais pas lui.

Plus jamais n'éclatera, plus jamais

son drôle de sourire pâle, un peu de biais.

Fée Fortune elle-même jamais ne saura

produire ce miracle une deuxième fois.



Mes chers amis, ce cas est tout a fait semblable

à celui de tel homme de la fable

auquel un jour la vie pensait,

et nous de raconter tout de suite: «Il était…»,

puis l'écrasa le ciel affreux de tout son poids,

et nous de l'évoquer, pleurant: »Il n'était pas…»

Ci-gît le grand lutteur transformé en statue

de lui-même, figé, s'étant à jamais tu.

Aucun produit ni voix ne le réveillera,

ni des larmes en flux: il était. Une fois.


Kosztolányi Dezso.1933

Les chevaux de la mort.

Les chevaux de la mort.

Les chevaux de la mort

Quand leurs bergers chassent là-haut

Les nuages comme un troupeau

– Sur la route blanche de lune

Vers nous, sans fers à leurs sabots,

La mort dépêche ses chevaux.



Coursiers de crime et de silence

Montés d'ombres de cavaliers,

D'ombres sombres et taciturnes,

Quand ils vont sur la route blanche,

La lune a peur et disparaît.



D'où viennent-ils? Qui peut le dire?

Tandis que dort le monde entier,

Ils relâchent leurs étriers,

Font halte; et toujours une bête

Est en peine de cavalier.



Celui-là que le sort désigne

Blêmit, monte en selle, et dès lors

Sur la route blanche de lune

Auprès de lui galope encor

La Grande Enrôleuse: la Mort.

Ady Endre. 1908

Halotti beszéd

Halotti beszéd

Látjátok feleim, egyszerre meghalt

és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.

Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,

csak szív, a mi szívünkhöz közel álló.

De nincs már.

Akár a föld.

Jaj, összedőlt

a kincstár.



Okuljatok mindannyian e példán.

Ilyen az ember. Egyedüli példány.

Nem élt belőle több és most sem él,

s mint fán se nő egyforma két levél,

a nagy időn se lesz hozzá hasonló.



Nézzétek e főt, ez összeomló,

kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,

mely a kimondhatatlan ködbe vész

kővé meredve,

mint egy ereklye,

s rá ékírással van karcolva ritka,

egyetlen életének ősi titka.



Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.

Mindenki tudta és hirdette: ő volt.

Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,

s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt

a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,

mint vízbe süllyedt templomok harangja

a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:

"Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék",

vagy bort ivott és boldogan meredt a

kezében égő, olcsó cigaretta

füstjére, és futott, telefonált,

és szőtte álmát, mint színes fonált:

a homlokán feltündökölt a jegy,

hogy milliók közt az egyetlenegy.



Keresheted őt, nem leled, hiába,

se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,

a múltba sem és a gazdag jövőben

akárki megszülethet már, csak ő nem.

Többé soha

nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.

Szegény a forgandó tündér szerencse,

hogy e csodát újólag megteremtse.



Édes barátaim, olyan ez éppen,

mint az az ember ottan a mesében.

Az élet egyszer csak őrája gondolt,

mi meg mesélni kezdtünk róla: "Hol volt...",

majd rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt,

s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt... "

Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,

mint önmagának dermedt-néma szobra.

Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.

Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

Kosztolányi Dezső.1933

A Halál lovai

A halál lovai

Holdvilágos, fehér úton,

Mikor az égi pásztorok

Kergetik felhő - nyájokat,

Patkótlanul felénk, felénk

Ügetnek a halál-lovak.



Nesztelen, gyilkos paripák

S árnyék-lovagok hátukon,

Bús, néma árnyék-lovagok.

A Hold is fél és elbúvik,

Ha jönnek a fehér úton.



Honnan jönnek, ki tudja azt?

Az egész világ szendereg:

Kengyelt oldnak, megállanak.

Mindig van szabad paripa

S mindig van gazdátlan nyereg.



S aki előtt megállanak,

Elsápad és nyeregbe száll

S fehér úton nyargal vele

Holdvilágos éjjeleken

Új utasokért a Halál.


Ady Endre.1908

Ha életében

Ha életében

Ha életében nem szerettem volna
A szőke fürtök kedves gyermekét:
Övéleendett életem, szerelmem,
Midőn halotti ágyon feküvék.

Mi szép, mi szép volt a halotti ágyon
Mint hajnalban ha fényes hattyú száll,
Mint tiszta hó a téli rózsaszálon:
Lengett fölötte a fehér halál.

Petőfi Sándor

DE HA MÉGIS

DE HA MÉGIS

Gondoltam: drága, kicsi társam,
Próbáljunk mégis megmaradni
Ebben a gyilkos, vad dúlásban.

Mikor mindenek vesznek, tűnnek,
Tarts meg tegnapnak, tanúságnak,
Tarts meg csodának avagy bűnnek.

Mikor mindenek futnak, hullnak,
Gondoltam: drága, kicsi társam
Tarts meg engem ígérő Múltnak.

Tarts meg engem, míg szögek vernek,
Véres szívemmel, megbénultan,
Mégis csak tegnapi embernek.

Karolsz még, drága, kicsi társam?
Jaj nekem, jaj, ezerszer is jaj,
Ebben a véres ájulásban.

De ha megyek, sorsom te vedd el,
Kinek az orkán odaadta,
A te tűrő, igaz kezeddel.

Ady Endre.1918