TARKÓMON JOBB KEZEDDEL

TARKÓMON JOBB KEZEDDEL

Tarkómon jobb kezeddel feküdtem én az éjjel,

a nappal fájhatott még, mert kértelek, ne vedd el ;

hallgattam, hogy keringél a vér ütőerédben.



Tizenkettő felé jár, s elöntött már az álom,

oly hirtelen szakadt rám, mint régesrégen, álmos,

pihés gyerekkoromban s úgy ringatott szelíden.



Meséled, még nem is volt egészen három óra,

mikor már felriadtam rémülten és felültem,

motyogtam, majd szavaltam, süvöltve, érthetetlen,



a két karom kitártam, mint félelemtől borzas

madár rebbenti szárnyát, ha árnyék leng a kertben.

Hová készültem? merre? milyen halál ijesztett?



te csitítottál drága s én ülve-alva tűrtem,

s hanyatt feküdtem némán, a rémek útja várt.

S továbbálmodtam akkor. Talán egy más halált.

Radnóti Miklós 1941 április.